Költői és műfordítói életműve a magyar líra ritka kivételes teljesítménye. Életműve nemcsak valamely történeti jelen idő eseményeinek átélése, emberi és társadalmi igények bejelentése, hanem a létezés egészében való jelenlét átgondolásának poétikai alkalma. A költő Tao te king című, 1931-ben írott versének szavaival: „igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz”. Szabó Lőrinc versében egyszerre minden „épül és omlik". Minden állítását ugyanabban a mondatban kétségbe is vonja. Nem a tagadás szándékával, hanem a kérdezés pontossága érdekében. „Te is egy lehetséges világ vagy” -- hangoztatja a Russell filozófiájából átvett biztatást. Ennek érdekében kérdezi végig Russell és Stirner filozófiáját, majd a kelet bölcseit. Szabó Lőrinc verseinek sokak által dicsért formai erőssége: ennek a sokféleségnek az összefogása a kompozícióban. Sokat emlegetett merész poétikai szabálytalanságai: a változtathatatlannak látszó rend szabályain ütött sebek; az üdvözülésért kiáltó szenvedés ziháló jajdulásai. Mintha századunk világirodalmának olyan nagy lírikusai vitatkoznának ezekben a költői szólamokban, mint Gottfried Benn és T. S. Eliot, akiket ő maga is fordított. Verseinek többféle olvasata érvényes lehet, mégis, azt hiszem, a többféle tendenciájú olvasatnak egyszerre való megjelenítése adhatja a Szabó Lőrinc-i költészet világirodalmilag is érvényes jelentőségét.
Ha költői alakját imigyen látom föltűnni, életműve a huszadik századot leginkább reprezentálók közé tartozhat. Azt a századot szólaltatja meg, amelyben minden következetes törekvés éppen önmaga ellentétére váltott át; ahol a kimondott szó a megfogalmazásba fogás pillanatától máris mást fedez; a tett pedig oly sokszor élt ellenkezésben az erkölccsel; és az ember végső menedéke, a magány is újabb kiszolgáltatottság terepévé lényegül át: „Magányod barlangját kard kutatja át” – írja 1931-ben a Politika című versében. Minden látványosan önmaga ellentéteként is létezik. Egyidejűleg is, de utólag szemlélve még inkább. Költőként is, és – mint e könyvben látni fogjuk -- magánemberként is keresztúton áll, mint évszázadának emberisége.
Születésének véletlene úgy hozta, hogy egyidős volt a huszadik századdal. A század poklaiból visszatekintve ‘boldog békeidőknek’ nevezett időben született, 1900. március 31-én. Az Osztrák Magyar Monarchia egyik megyeszékhelyén, Miskolcon, a század elejére ipari központtá és vasúti csomóponttá alakuló vidéki városban. A vasútállomáshoz közeli, széphangzású Újvilág utcában, egy, csak csúfnevén emlegetett, zajos kocsma szomszédságában született. Mára a kicsiny házak eltűntek, a helyén épült panelvárosban a költőről elnevezett sétány és a nevét viselő általános iskola utal a száz éve történtekre. Véletlenül született itt. Ugyanis édesapja mozdonyvezető volt, közel akart lakni az állomáshoz, de mivel szükségszerű pihenésében zavarta a zajos környezet, ezért nemsokára továbbköltözött a család. Különben is szinte évenként másik városban laktak, az apát más-más telephelyre vezényelték.
A költő ősei kálvinista papok és tanítók voltak. A protestantizmust és a magyarságot a harmincéves háború idején védelmező Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől a család nemességet is kapott, gáborjáni előnévvel (↓1.). Mivel mesterséget jelentő vezetékneve családnévként igen gyakori, a költő felmenői a ritkának számító Lőrinc keresztnevet társították hozzá, sőt gyakran használták megkülönböztetésül nemesi előnevüket is. A költő maga is első publikációin még G. Szabó Lőrincként szerepel. Édesapja elhagyta a családi tradíciót, nem akart latinul tanulni, kibukott a középiskolából, így lett megbecsült mesterember, akitől fia – a Tücsökzene kései tanúsága szerint – megtanulhatta a dolgok és tények tiszteletét. A költő elődei anyai ágon Lengyelországból politikai okokból elmenekült, az új hazában is balsors üldözte, elszegényedett nemesek. Nagyapja már „ezermester volt, gépész;” de ,,ősei Lengyelországból jöttek, valahogy / a trónhoz is közük volt” – imigyen szedegette össze a költő az Anyám mesélte című versében a családi legendát.
Az elemi iskoláit Miskolcon kezdi, Balassagyarmaton folytatja és Debrecenben végzi, ugyanitt, az egyik legmagasabban kvalifikált kálvinista középiskolában, a Református Főgimnáziumban ismerkedik meg a magyar és a világirodalom jelenségeivel, a természettudományok eredményeivel és az értelmiségi társasági élet szabályaival. Osztálytársai voltak – többek között – a fizikus Bay Zoltán és a szintén költő Gulyás Pál.
1918. március 8-án hadiérettségit tesz, március 15-től november elejéig katonáskodik (a debreceni tiszti iskolán, hogy ne vigyék a frontra -- mint emlékezett rá: „ijedtében” -- évfolyam első lett, ezért hadapród tizedesként gyalogsági kiképzőnek a lugosi tüzérezredhez kerül). A táborban éri a frontok összeomlásának híre, katonaruhában felsiet a fővárosba, ahol beiratkozik előbb a műszaki egyetemre, majd hamarosan átjelentkezik a bölcsészkar magyar-német-latin szakára. A forradalmak idején 1919 elejétől őszéig egy Graf Ferenc nevű bornagykereskedő és nővére Podmaniczky utca 31. III. emelet 16-os számú lakásukba fogadják a fiatal egyetemistát, cégtársuk gyermekeinek korrepetitor-tanárát, sőt a Kommün alatt Bécsbe távozva a lakás őrzését is rá bízzák. A ház asszonya tanítja a költőt a polgári viselkedés és a férfi-nő kapcsolat szabályaira. Hazatérésük után is megmarad barátságuk, amikor 1945 után ismét távozni kényszerülnek, São Paulóban telepednek le; az öreg úr élete végéig atyai pártfogója marad a költőnek.
Első, még parnasszista hangvételű verseivel a Nyugat szerkesztőjénél, Babits Mihálynál személyesen jelentkezik, aki verseit csak később közli ugyan, de bevezeti az írók akkori kedvelt találkozó helyére, a Centrál kávéházba, rövid egyetemi tanársága idején demonstrátorává fogadja, majd utóbb lakását is megosztja az albérletekben nyomorgó egyetemi hallgatóval.
Az ifjú diák már latinból, görögből (mindjárt a legnehezebbet, Pindaroszt!), németből és franciából fordít, jegyzeteit gyorsírással készíti, és Babits közvetlen tanítványaként nemsokára angolból magyarítja kiadók számára a Fitzgerald-féle Omar Khájjám-verseket majd Shakespeare összes szonettjét, és Coleridge Ének a vén tengerészről című balladás remeklését valamint Wilde Oszkár: Az odaadó barát című művét. A Baudelaire-centenáriumra készülve pedig két nagynevű költő és műfordító, Babits Mihály és Tóth Árpád választja társául, hogy hárman fordítsák le a múlt századi költő gyűjteményes verskötetét, a Fleurs du Mal-t. Ez a fordítás nemcsak Baudelaire bemutatása, hanem a századelő magyar versnyelvének a szecessziónak összefoglaló emlékműve lesz.
Első versei a Nyugat 1920. júniusi számában jelennek meg. Ekkorra már járatos a legújabb európai költészetben, Babits mellett – és talán ellenében is – Stefan George költészetét tartja példaképének és vitatkozva-tájékozott a századelőtől kifejlődő avant-garde mozgalmakban. Első kötete, az 1922-ben megjelent Föld, Erdő, Isten ritka elismerést vált ki. Még külalakját is külön méltatja a Nyugat: hiszen a híres Kner kiadó és nyomda egyik legszebb kiállítású kiadványa. Költőileg is szerencsésnek mondható csillagállás alatt indul: egy történelmi katasztrófa sújtotta környezetben poétikailag érvényesen tudja egyszerre megéreztetni az emberi kiszolgáltatottságot, a fiatal ember pánerotizmusát, és a létezés rendjében való tájékozódást.
A kötet még Babits baráti védettségében, ifjonti szerelmek és egyetemi társasági élet sikerei idején keletkezik. Megjelenése pillanatában ez a védettség már a múlté. A fiatalember fokozatosan elveszíti mestere barátságát. Menyasszonyát, Tanner Ilonkát, a később felvett nevén Török Sophieként ismert költőnőt Babits veszi feleségül, és ez a kezdetben baráti hármasság egy életre szóló személyes ellentét forrása lesz. Egyetemi tanulmányait abbahagyva a fiatalember megnősül, Az Est-lapok irodalmi szerkesztőjének, Dr Mikes Lajosnak a költővel azonos napon (március 31.), de nálánál több évvel korábban született, akkoriban megözvegyült leányát, Mikes Klárát veszi feleségül. Családfenntartó lesz, akire rászakad az értelmiségi nyomor. Állást vállal Az Est-lapoknál, előbb hírek gyorsírásos lejegyzője, majd stílusszerkesztő. Az Est-lapok konszernje az első világháború után szerveződik: egy bulvárlap, Az Est újgazdag tulajdonos szerkesztője, Miklós Andor megvásárolja az ország két nagymúltú liberális lapját, a Pesti Naplót és a Magyarországot, majd az Athenaeum könyvkiadót és nyomdát. Ezzel létrejön a főváros legjelentősebb sajtóhatalma. Szabó Lőrinc előbb Az Estnél dolgozik, majd 1926--27-es másfél éves megszakítás után a Pesti Naplóhoz hívják vissza, végül 1928. őszétől 1944. végéig a Magyarországnál lesz olvasószerkesztő. Mikes Lajos 1922. május 6-tól megindítja Az Est konszern három lapjára kiterjedő irodalmi rovatot. A költő számára így hosszú ideig Az Est-lapok nemcsak munkahelyet, de publikációs lehetőséget is jelent. Bárha a lap szellemével nem egyszer vitában, egyes vezetőivel személyes feszültségben is él (Lásd Öreg barátaimhoz címzett vitatkozó versét 1932-ből), a tulajdonos Miklós Andor, majd özvegye, Gombaszögi Frida, valamint – míg él -- az irodalmi rovatot vezető Mikes Lajos támogatását a lapkonszern fennállása idején, 1939-ig mindig élvezhette. Verseit, fordításait, tárcáit, riportjait ez a zsidó tulajdonban lévő, liberális lapkonszern jelenteti meg. Mindazok az írásai, amelyek a háború utáni igazolása idején megítélés tárgyát képezték, mind ebben a három napilapban (illetőleg a szintén humanista értékeket képviselő Nyugat folyóiratban) jelentek meg, az igazolási tárgyaláson pedig a valahai tulajdonos egyértelműen kiállott a költő személye mellett.
Ekkortól szerveződik a költő kalandokkal teli szerelmi élete is. Egyik fellángolásának köszönheti az akkori legrangosabb magyar festő, Rippl-Rónai József róla készített fiatalkori portréját. Ugyanis a festő híres modelljével, Zorkával kapcsolódik rövid ideig életútja. A rövidebb-hosszabb viszonyok mellett 1924 végétől előbb titkos, majd 1928 nyarán egy drámai feltárulkozás során a feleség számára is nyilvánvalóvá váló kapcsolata kezdődik felesége legjobb barátnőjével. Vékesné Korzáti Erzsébet utóbb kiválóan képzett individuálpszichológus nevelőnő, aki az ostrom idején példás érzékenységgel menti a megrázkódtatásokon keresztülment zsidó gyermekeket, és ezért utóbb Jeruzsálemben, a Jad Vasemben emlékfát ültetnek fia és az ő tiszteletére. Ekkor még egy jól menő, szegedi cívis származású fehérnemű kereskedő hitvese, az évtized végére csőd szélén álló kereskedő válófélben lévő felesége. A költő házasságának történetével a Harminchat év című posztumusz levelezésgyűjtemény ismertet meg, szerelmi kapcsolatát A huszonhatodik év című (1950–1951-ben írott) szonett ciklus és a Huszonöt év címmel a mostani könyvhétre megjelenő dokumentumkötet örökíti meg.
A minden fiatal nemzedék életében elkövetkező mester (ez esetben: Babits) és az elindító folyóirat (ezúttal: a Nyugat) elleni, (az akkori fiatalok esetében 1923-tól érő) szokásos generációs szervezkedésnek Szabó Lőrinc lesz egyik vezéralakja és folyóiratuknak, az 1927-ben meginduló Pandorának a főszerkesztője. A folyóirat története szintén a szokásos: a már összevont ötödik-hatodik szám után anyagi okokból és a résztvevők közötti széthúzás következtében megszűnik, adósság és másfél éves munkanélküliség marad a vállalkozás személyes következménye. Fő értéke a lapnak, hogy a harmincas évekre ellenfelekké váló urbánus—népi vonal követői ekkor még egy baráti körben sereglenek.
Ennek az időszaknak a kötetei a Kalibán! (1923), Fény, fény, fény (1926), A Sátán Műremekei (1926) címűek. Stefan George klasszikus modernsége, a Kurt Pinthus szerkesztette Menschheitsdämmerung című antológia avant-garde-ja és – Németh László és Rába György érzékeny megfigyelése: – a görög kardalok hatására olyan monológ-verset alakít, amelyben a szociális feszültséget és a korszak kulturális züllését feloldandó egybefog egyfajta Vezér-képzetet és a Költő alakját, mint azt éppen a George-kör ideológusa, Max Kommerell mutatja be a Hölderlinnel záruló klasszikus német költészetre hivatkozva. Szabó Lőrinc szociális elégedetlensége következtében a „legyen a költő hasznos akarat” ars poeticájával eljut a „Kellenek a Gonosz fegyverei!” szélsőségéig: versében perverz gondolati ellenkezéssel – borzadva, de hódolva is – idézi Kalibánt (1923), a könyvégető modern technikust, és velemondja egy elképzelt Vezérrel, – T. S. Eliot Coriolanus-töredékeivel egyidőben – világmegváltásra felkészülő hatalmi programját (1928). Hogy mindjárt kétségbe is vonja mindezt! A kor európai expresszionista verseitől elkülönböznek az ő versei, ugyanis a lázadás messianisztikus, jövőt szolgáló hivatásában nem hisz a költő, a változtathatatlanság feltételezésével írja néptribuni indulatú verses szónoklatait.
Később, megújult költői horizontjáról átdolgozza a húszas években keletkezett verseit. Mégis, az ekkori versek hozzájárulhattak Szabó Lőrinc költői megújulásához, a bennük felhalmozódó ellentmondások a világlíra folyamatába kapcsolhatták a költőt. Hangsúlyoznom kell: nem szöveghatásról, hanem a világirodalom egymást nem ismerő alkotóinak egymástól független kísérleteiről van szó, amelyek csak mai horizontról munkálnak össze világirodalmi értékű eredmények alakításában. Olyan költői kísérletek jelennek meg, amelyek végeredménye alapvetően megváltoztatja a költészet hagyományos kérdező-horizontját.
Az 1932-ben megjelent Te meg a világ kötet verseiben, Stirner szélsőséges individualista filozófiájától is ihletetten, a személyiség szenvedélyes szabadságharcát vívja a költő. Sokak megítélése szerint ez a kötet jelenti – József Attila Eszmélet körüli verseivel egyetemben – a század magyar lírájának csúcsteljesítményét. A kötet világa olyan konok és következetes költői megszólalás, amely állandó igazságra törekvésével éppen az egy Igazság létezését kérdőjelezi meg; a költői pálya beteljesítése ellenére azt tudatosítja, hogy az ember nem érhet el semmilyen teljességet; a hit szolgálatában álló kálvinista papi nemzedékek neveltjében éppen e kötet során bicsaklik meg a hit: Istenhez vágyódását a tények rideg tisztelete utasíttatja vissza minduntalan. Ebben a kötetben rögzül az a poétikai gyakorlat, amelyet dialogikus költői paradigmának nevezhetünk. A művön belül poétikai különböztetéssel egyszerre jelenik meg egyfajta aktor és néző: ,,az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk” – ahogy Niels Bohrt idézve a fizikus Heisenberg rátalál a műalkotásra és a tudományos ténykedésre akkor egyként érvényes metaforára. A művön belül egyszerre szólal meg a változtatni akarás vággyal teli szólama és a változtathatatlanság tudomásulvételének törvénymondása.
Szabó Lőrinc költészete első olvasásra könnyen érthető. Éppen ezért könnyen félre is érthető. Ugyanakkor a nyelvi extravaganciákat kerülő, grammatikai pontosságú mondatformálás és a hagyományos formálású versalakzat éppen az ellentmondásosság megjelenési formája. Az állítás-kétségbevonás-tagadás egyszerre való jelenlétét biztosítja a versben. Nála nem a szöveg folyamatossága rejti az ellentmondást, hanem a szöveg és a poétikai alakzat egymást keresztezése. A sor és a strófa nem az elbeszélés kiegészítője, hanem éppenhogy megszakítója. A mondat az ő versében sohasem esik egybe a sorral, hanem sorközi metszettől metszetig tart. Sőt még a görög klasszikus verselési jellegzetességek sem a sor formájában jelennek meg, hanem azok is sormetszettől metszetig érvényesek. Így sajátos sor-mondat aszinkron jön létre. A jambusi jellegű sor szétvágja a mondatot, a rímek hangzatosan egyfajta recitálást biztosítanak, a mondat ugyanakkor az enjambement-ok segítségével a sorok között alakul, sokszor klasszikus metrikai formákkal erősítve.
Költői és versfordítói rangja a Te meg a világ kötet megjelenésétől nyilvánvalóvá válik, ezt mindegyik politikai rezsim – élete végéig – végül díjakban is kifejezni kénytelen. A két háború közötti kulturális élet sokat vitatott mégis legrangosabb alapítványi jellegű irodalmi elismerését, a Baumgarten-díjat háromszor nyeri el (1932-ben, 1937-ben és 1944-ben). A La Fontaine Irodalmi Társaságba 1932-ben választották meg rendes tagnak, műfordítói érdemeinek elismeréséül (↓2.). A konzervatív irodalmi életet összefogó Kisfaludy Társaság a Kosztolányi Dezső halálával megürült helyre 1937-ben őt választja tagjává (↓3.). Budapest Székesfőváros Arany János Érmét 1940. június 28-án, felnevelő városában, Debrecenben pedig 1943. december 8-án veszi át a Debreceni Irodalmi Társaságok és a Nyári Egyetem Csokonai-díját (↓4.), majd közvetlenül az ország német megszállása előtt az Irodalompártoló Társaság díját is elnyeri (↓5.) . A háború után 1947. december 17-én a Magyar Írók Szövetsége heves vita után tagjai közé fogadja (↓6.), tagja a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapjának (↓7.), az 1956-os forradalom előtti időben (szeptember 17-én) pedig beválasztják a szövetség elnökségébe. Műfordítói tevékenységéért 1948-ban Puskin emlékéremmel tüntetik ki, (különösen Majakovszkij-fordításaiért) 1954-ben József Atetila-díjjal majd 1957. március 15-én a háború utáni legmagasabb állami művészeti kitüntetéssel, a Kossuth-díjjal tüntetik ki a zeneszerző Kodály Zoltán és a prózaíró Németh László társaságában. Egy 1944-ben írott levelében erről így vélekedik: „Úgy látszik, hogy »poésie pure« felfogásomat ma, jobb és bal, legalábbis ami ebből az én személyemet illeti, értené és méltányolná.”. Ezt a személyes szellemi pozícióját kései emlékezéseinek, a Vers és valóságnak kiegészítő folytatásában ekként határozza meg: ,,1932–37 táján lélekben erősen érintett az úgynevezett népi gondolat. Azután már senki, semmi. Kivéve a zenét és a szerelmet”. Ezzel a állásfoglalással egyértelműen szembehelyezkedik mindenfajta ideológiai hatással. A mindent meggondolás vágya és a mindenből kiválás kettős kényszere már élete során is, majd azt követően is számtalan félreértést alakított alakja és életműve körül, melynek életrajzi tisztázására éppen napjainkban nyílhat alkalom.
A Te meg a világ kötetet követő évtizedekben a magánember viszontagságait a költő ellenkező irányú tájékozódásával ellenpontozza: a Különbéke (1936), de még inkább a Harc az ünnepért (1938) és a személyes életrajzát követő, az emberi életről fogalmazott eszmélkedés, a Tücsökzene (1947) verseiben. Összes verseit 1943-ban, műfordításainak, az Örök barátainknakelső gyűjteményét 1941-ben, a másodikat 1948-ban jelenteti meg, a politikai változások okozta félelemtől hajtva, versenyt futva az idővel. Ehhez kapcsolódik egy újabb személyes tragédia.
A Magyar Nemzet című napilap 1950. február 16-i számában a következő gyászjelentés olvasható: „Vékes Ödönné született Korzáti Erzsébet hirtelen elhunyt. Temetése csütörtökön d.u. 1. órakor a farkasréti temető halottasházából lesz.” Ezzel a gyászhírrel zárult egy huszonöt évig tartó szerelmi történet, de ugyanezzel kezdődött el az a tragikus-gyászos-elmélkedő-eszmélkedő huszonhatodik év, amelynek során megszületett a címével is ezt az évet jelző mű, A huszonhatodik év 120 szonettből álló ciklusa. Az emlékezés során a költő végiggondolja mindhármójuk, a kedves, a feleség és a saját szempontjából az elmúlt negyedszázad történetét az immár megválaszolhatatlan kérdésnek állandó ismételgetésével: miért vállalta magára kedvese az önkéntes halált 1950. február 12-én, szombatról vasárnapra virradó éjszaka, a Ráth György utca 54-es számú ház első emeletén lévő lakásában. Persze a ciklus jóval több ennél: intertextuális összegezés és a létezés mikéntjének meg-megújuló faggatása; a történet átgondolásának és időbeli újraírásának – sőt átírásának – kísérlete.
Olyan reménytelenül létrejött alkotások ezen évtizedek versei, amelyek az egy Igazság széthullásának tudatában az Egyes ember igazságának védelmét mégis magukba foglalják, felmutatva „az Egy álmai”-t; ezáltal a költői alkotást, mint az önmegvalósítás még lehetséges esélyét jelentik a világháborúk és személyes tragédiák hatására a történelmi-szociológiai célját veszítő ember számára; mindebből következően a hitetlenség rideg mélypontján mintha a költészet sajátos megváltást is sugallana: „két kezével egyszerre tart az isten / s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, / jobbja emel, és fölragyog az ünnep.”. A versek megoldásokat ugyan nem adnak – nem is ez a feladatuk! –, de elszánt kérdéseket fogalmaznak és a felelet hiányától szenvedő keresésre késztetnek. A Te meg a világ kötetben kialakított dialogikus poétikai paradigma továbbalakítását jelenti az 1932 utáni költészete: a dialogikus poétikai gyakorlat klasszicizálódását. Az emberi személyiségre és történelemre összpontosított dialógus átrendeződik, a mikrokozmosz a makrokozmoszban méretik meg. Lehet ez ódaian felemelő, harmonikusan kiegyensúlyozott, vagy ennek ellentéteként a különbözést lefokozóan hangsúlyozó, a költői személyiségben és az emberi létezésben egyként megkínzó-megalázó-kiszolgáltatottá tevő. Bár mindig „magát figyeli”, egyben történeteknél mélyebb archetipusokat (igen gyakran a keleti filozófia meséit) keresi arra, hogy az ember nélküli létezés hangjait, eseményeit, tárgyait meghallja, lássa, észlelje, – belevonja az emberi tudatba, talán az általa is fordított Angelus Silesiusra visszahallgatva alakítva az elképzelt halálban való emberi létezést, mint erre Kontor István figyelmeztet dolgozatában, és ahogy a Tücsökzenében maga a költő is kimondja: „De, hogy a Mindenség is csak egy Költő Agya, úgy látszik, igaz.” Ebben akarja megtalálni azután a világ esetlegességeit, benne például önmagát, belőle eredezteti veszélyeztetettségét is. A világ viszonyítottságát figyeli: a létezésben benne lévő tudatnak a léttényekkel való szembesülését teszi leírhatóvá. Kortársai közül aki ezt a lépést tudatosan nem teszi meg: Gottfried Benn. Élete vége felé is szemére veti T. S. Eliotnak poétikai váltását, a metafizika bevonását a poétikába. Ugyanakkor Rilke Orpheus-szonettjeitől a kései Yeatsig, az Ash Wednesday utáni Eliottól a Különbéke, a Harc az ünnepért és a Tücsökzene Szabó Lőrincéig, a „Költőnk és kora” című kései versét író József Attilájától Pilinszkyig, a cantók Ezra Poundjától Weöres Sándorig talán ebben kereshető a harmincas és azt követő években alakuló alkotói retorika meghatározó jellegzetessége.
A háború után a költő életmenete leegyszerűsödik: barátok vendégeként – főleg a Balaton partján – tölti nyarait és a világirodalom klasszikusait fordítja kiadók megrendeléseire. Ekkor már munkahelye: könyvtárszobája lesz. 1935. május elején átköltöznek a Pasarétre, a ma már szintén emléktáblával megjelölt Volkmann utca 8-as számú házba: Könyvtárának átszállítására maga a költő felügyelt, mint erről szintén szerződés tanuskodik.
A kedvesét sirató gyászév megfeszített műfordítói és a gyászszonetteket alkotó munkája következtében 1951. október 10-én elkövetkező első trombózisát még szinte észrevétlenül, lábon húzza ki, költőbarátja, Illyés Gyula vendégeként Tihanyban. 1954 Szilveszterén a második trombózis már súlyos kórházi kezelést kíván. 1956 hosszú telén poliarthritiszben – sokízületi gyulladásban — szenved. 1957 őszén, amikor ismét rosszul lesz Illyéséknél Tihanyban, újabb trombózisra gyanakszanak. Kiderül, hogy áttételes tüdőrák okozza szenvedéseit.
1956 magyarországi megújulása meghozza a költő méltó ünneplését is. Szülővárosa éppen október 23-án, a forradalom kitörésének napján köszönti (ezt örökíti meg történeti monográfiájában Fazekas Csaba: A ciklon szélcsendjében).
Így a forradalom napjai Miskolcon egybefonódnak a már életében is klasszikusként ünnepelt költő jelenlétével. Akkor keletkezik versciklusa, amelyet évtizedekig monográfiám szerkesztőjével xerox másolatban őriztünk – ha több helyen megvan, biztosabban megmarad elv alapján —, és amelyet, mihelyt lehetőség nyílott rá, a Magyar Nemzetben publikáltam.
1957. május 13-án látja Tihanyban a holdfogyatkozást, amelyről utolsó befejezett, május 16-án véglegesített versét írja. Ezt még utólag elküldi a Tücsökzene új kiadását előkészítő neves szerkesztőnek, Domonkos Mátyásnak. 1956 hosszú hideg telén a sokízületi gyulladás fájdalmait szenvedi. 1957 őszén, amikor ismét rosszul lesz Illyéséknél Tihanyban, újabb trombózisra gyanakszanak. Kiderül, hogy áttételes tüdőrák okozza újabb szenvedéseit (betegségeinek történetét Dr Felszeghi Sára doktornő írja meg a Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhelyén kiadott Szabó Lőrinc Füzetek 7. kötetében, 2005-ben).A váratlanul rácsapó kór egy nagylehetőségű megújulást szakasztott meg 1957. október 3-án délután, öt perccel 3 óra előtt, a Fiumei út 17. szám alatti, vezető professzoráról Gömöri klinikaként emlegetett kórház I. emeleti 119-es szobájában.
A költőt a magyar irodalom, művészet és politikai élet nagyságainak pantheonjában, a Kerepesi úti temetőben helyezték örök nyugalomra október 8-án, nagy állami tiszteletadással. A kimért hivatalosságtól elkülönülve, a ravatal mellett rövid, a résztvevők számára alig észrevehető pillanatban barátai vélekedését Illyés Gyula, utolsó éveinek legjobb barátja fogalmazta meg: „Barátaid, küzdőtársaid megbízásából és kívánsága szerint mondok búcsút, kedves Lőrinc. Mindazok nevében, akik képtelenek fölfogni, hogy nem vagy, mert régtől fogva jól tudják, hogy ki voltál és ki leszel: halhatatlan szellem, a legnagyobbak közül való. Se veszteségünket felmérni, se fájdalmunkat kifejezni nincs méltó szó. Köszönjük, hogy életünk alkotórésze lettél. Nyugodj békében.” Joó Sándor pasaréti lelkész pedig igehirdetésében a Jób 19:25-öt választotta: „Tudom, hogy az én Megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll…” És ezeket fűzi hozzá: „Egy sokat szenvedett ember, a bibliai öreg Jób mondta ezt, amikor már minden emberi vigasztalás, erő és hatalom csődöt mondott. Én tudom, hogy az én Megváltóm él.” És mélységes meggyőződéssel vonatkoztatja ugyanezt magára az elhunytra is: „Tudom, hogy merész ez a kijelentés, de van alapja: Isten szava, Igéje, ígérete!”
Barátai és küzdőtársai ettől kezdve, minden évben halála pillanatában tisztelgésre felkeresik sírját azóta is. Velük együtt a tisztelők újabb és újabb nemzedékei. A róla elnevezett – és mindinkább szaporodó számú – iskolák láncolatának küldöttségei.
Életműve fennmaradt szövegeinek lassan teljes kiadásával kézbe vehetővé válik. Életében, de a halálát követő időben is az újabb és újabb generációk a maguk különböző horizontjáról olvasva és újraolvasva győződnek meg költészetének poétikai értékéről. Az akadémia támogatásával a Miskolci Egyetemen létrejött Szabó Lőrinc-kutatóhely olyan tudományos műhellyé fejlődhetett, amely úgy vált a filológiai kutatás centrumává, hogy egyben Szabó Lőrinc költészetének történeti, és poétikai értelmezésére is vállalkozik. Évtizedek óta úgy nevelem tanítványaimat, hogy ennek az életműnek egyszerre végezzék szöveg- és adatszerű feltárását és mindig újabb és újabb szempontok szerinti értelmezését. Legyen a filológia – több évezredes hagyományait követően – egyben a szöveg rejtelmeinek is feltárója.