Párhuzamos mitológiák |
A Tücsökzene és a
Vízöntő |
HORÁNYI
Károly |
Szabó Lőrinc 1945
augusztusán ezt jegyezte naplójába: „Verseken dolgoztam, a Tücsökzenén. Talán
hosszabb valami lesz, keretet adhat egy egészen kiadós dolognak, életrajzi
visszaemlékezéseknek. Tulajdonképpen egy hete munkában van már, most látom
a tágítható téma előnyeit.” A ciklus első darabjai alkalomszerűen
jöttek létre. Az egész mű képe, terve, akkor realizálódott benne, mikor
úgy érezte, szabadulni tud a fenyegető körülményektől. 1945–‘46 fordulóján
vidéken, egy sóstóhegyi családnál megteremtődtek számára az alkotói
életmód feltételei. Németh László is elszakadt ebben az időben a
fővárostól, s munkássága ugyanakkor a korszak reprezentatív alkotásait
hozta létre. Kodolányi kettejükhöz hasonlóan vidéken, Pécsett, Várkonyi
Nándor és családja vendégeként látott hozzá az első alkalommal
Vízöntő címen kiadott regényéhez 1946 februárjában. A mű már
jóval korábban foglalkoztatta, és „szinte már készen volt”, amikor
hozzáfogott. Mondhatni, ő és Szabó Lőrinc szinte egy időben kezdtek újabb
munkához. Mindegyikük a kirekesztettség révén jutott az íráshoz szükséges
térhez és időhöz. Az értelmetlen, feloldhatatlan konfliktusok, a tolakodó
tények elől húzódtak vissza, hogy az alkotómunkával szerezzenek vissza egy
teljesebb kapcsolatot a valósággal. |
A háború utáni
években, nyilvánvalóbbá, kimondhatóvá és kimondottá váltak a társadalmi és
történelmi ellentmondások, kiéleződtek a korábban néha csak rejtőzködő
társadalmi feszültségek is. Úgy látszik, hogy a Tücsökzene és a Vízöntő keletkezésének időszaka mintegy
összegezte a történelem kétségeit. A harcok megszűntével is tovább
létezett a háborús szituáció, mely mintegy fókuszába vonta a század
közepére felhalmozódott ellentmondásokat. Talán a negyvenes évek második
felére illik leginkább Heideggernek az a megállapítása miszerint, a háború
és a béke között a különbség megszűnt. Az idő, a helyzet válaszokat várt;
minden mélységben létezett a számonkérés velük szemben. Szabó Lőrinc
művében megfogalmazott válaszok az egyéni lét síkján mozognak, ugyanakkor
ontológiai igényűek. Kodolányi válaszai – bár műve részben szintén
önéletrajzi ihletettségű – a mitikus világlátásból kibomló történelem
mozgásterét fogják át. Mindkét műben nagyobb súlyú az emlékezés. Az
emlékezéssel megidézett dolgok képe nem az elmúlt visszfénye, hanem
egységbe szerveződött eleven kép, mely éppen ebből a jelenlegi helyzetből
nyeri jelentőségét. Az emlékező kimenekítette önmagát az emlék
tényszerűségének nyomása alól, hogy szabadon értelmezhesse a
történetet. |
A két mű sok
tekintetben összetartozik. Rokon mivoltukról szólt Kodolányi is, mikor
levélben megköszönte a költőnek a Tücsökzene hamarjában megküldött példányát:
„Úgy érzem, a Vízöntő ikertestvére lesz a
Tücsökzenének abban, hogy (…) a világ anarchikus voltának
a létezés mámorának s hasztalanságának, a jelenségek mögött ragyogó
transzcendens Semminek én is megpróbáltam valamiféle
megfogalmazását.” |
Mindkét mű egy-egy
első hazai jelentkezése volt az akkor már külföldön általánossá és
korszerűvé vált, a lélektani érdeklődésből kinövő mitikus jellegű
műveknek. Thomas Mann Freud és a jövő
című előadásában mondta 1936-ban: „A
lélektannal ugyanígy együtt született a mitikus érdeklődés, ahogyan minden
költőséggel vele született a lélektani érdeklődés.” Ugyanebből az
előadásból egy másik idézet: „A
mitikus-tipikus szemléletmód elsajátítása kétségkívül korszakalkotó az
elbeszélő életében, művészi hangulatának sajátságos emelkedését jelenti, a
megismerés és az alakítás új derűjét, melyet a késői esztendőkre szokott
tartogatni az élet; mert az emberiség életében a mitikus korai és
kezdetleges fokot jelent, az egyes ember életében azonban a későit és
érettet.” |
Kodolányi a vízözön
előtti kor egy elképzelt, lehetséges mítoszát teremtette újra, benne
tükröztetve a közelmúlt személyes és közösségi történetének egy-egy
lényegesnek ítélt mozzanatát. Szabó Lőrinc saját életének eseményeit,
benyomásait, egy sajátos mitológia részeiként jelenítette meg. Ahogy
Szentkuthy Miklós írta: „Megnézi, hogy mi
is volt ő tulajdonképpen, mi is maradt a múltból – mythologie personelle –
a maga legapróbb tapasztalataiból és tárgyaiból formáljon olyan erejű
hitregevilágot…” Thomas Mann felhívta a figyelmet arra, hogy a
mélylélektan szóösszetételben a „mély”-nek időbeli értelme is van: az
emberi lélek mélységei, ahogyan szimbólumai által megnyilatkozik egy
másfajta idő dimenzióját nyeri el, melyben a mítosz is otthonos. Ez az
úgynevezett ősidő, melyben kialakulnak az élet alapvető törvényei és
formái. Szintén ebben a korban látott napvilágot Kerényi Károly és Carl
Gustav Jung közösen kiadott könyve az Einführung
in das Wesen der Mythologie, melyben a pszichológia szót már
sokszor behelyettesítették az „individuálmitológia” kifejezéssel. A
személyes lét mitologikus jellegét erősíti a költő a görög-római
mitológiából, de főleg a Gilgames-eposzból vett párhuzamokkal. Mitologikus
jellegre utal, az egész művet meghatározó ihlet jelképe, a tücsökzene
motívuma. A tücsökzene a térbeli mindenséget jelenítette meg, az ősi
jeleket, a naprendszereket összekötő vágyat. A költő szerint a szünet
nélkül zengő rovarok szíve isteni lényeget nyer, mivel ebben a létnek
hatalmas földöntúli mámora él. Az érrendszer működésének képzetét keltő,
lüktető hangzás a tücskök sok-sok generációját idézi meg, melyek egymás
utáni léte fogja át az ő életét, s a megidézés által jelene és múltja
eleve már más távlatba kerül. A költő egész élete együtt zeng a
tücsökzenével, s így abban egy másik tücsökzene szólal meg, ugyanúgy,
ahogy majd az idő megnyílik a mitikus emlékezetnek, melyben megszűnnek a
mindennapi idő perspektivikus torzulásai, melyben együtt él a távoli és a
megérinthetően közeli. Együttlátja élete helyszíneit, s az átélt események
is egyetlen harmóniában kapcsolódnak össze. Ott előtte a lehetőség, hogy
átlépjen az egyén és a mindenség közötti nagy és ősinek érzett ellentéten.
A Nyitányban a tücsökzene mitikussá
nemesített motívuma teszi egyben a következő, a gyermekkort megidéző részt
kozmogenikus jellegűvé. |
Kabdebó Lóránt a mű
alapihletét vizsgálva, az életrajznak és az ontológiai igénynek a
kettősségéből indult ki. A kettő egymáshoz való viszonyát a mitologikus
jelleg határozza meg. Minden mítosz az ember paradicsomi állapotát, egy
ősi egység állapotának emlékét is őrzi, s ehhez az emlékhez igazodik
minden. Ebben a személyes mitológiában a „Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ”
kezdetű kilencedik vers idézi meg ezt az ősi egységet a legteljesebben. Ez
az egység vagy idill, nem pusztán a személyes életrajznak a gyermekkort
jellemző állapota, melybe visszavágyunk, melynek nosztalgiája áthatja
például családi életünket. A személyes lét meghatározója, a gondolkodás és
a karakter alkotórésze. Az emberi élet e műben megismétli a mitológiák
világmagyarázatát. A gyermekkori minden egy állapota, az életben valamikor
megvalósult tényleges realitás, melynek fényében érthető a jelen sok ezer
benyomása, ténye. Az idill tudata nem más, mint a személyes élet ősképe.
Ez az idilli állapot jelenik meg a harmincötödik vers záró négy sorában
is: „Ünnep volt (s néha egy kis félelem) /
az egész ház…Tér, idő, végtelen / éj-nap folyton köröttem suhogott: /
fekete árnyak, fehér angyalok.” Az egységben, a paradicsomi
állapotban a nap- vagy az évszakok váltakozása sem az elmúlást jelenítik
meg, hanem ahogy Kabdebó Lóránt mondta: „a mosolygó »rendet« testesítik
meg”. „Ebben, az így a tér és idő
változásainak kitett létezésből kiemelt részletben tart seregszemlét a
költő az élet alaptényei között.” Az Egy Volt
a Világ soraira majd keserűen utal vissza a Széthullott
világ című vers. A gyermekkori boldog öntudatlanság sorait idézi fel,
ellentétükre forgatván ki őket. A 229. vers a Budapestre kerülés, a
felnőtté válás időszakához kapcsolódik. A boldog egység tudata ekkor szűnt
meg teljesen, amikor már az emléke sem jelent semmit. Az idilli egység a
védő, az oltalmazó Isten jelentétének a bizonyosságát is jelenti – az
egység elvesztésével elvész az istenélmény. A hit mibenlétének változásai
majd a hitetlenség különböző fázisai jellemzik egyben az egység
megszűnésének folyamatát. A hit elvesztése a visszaemlékezőt reménytelen
bizonytalanságba taszítja. A hitetlenség kétségbeesését már korábban is
megjelenítette a Harc az ünnepért
kötetében közölt A hitetlen büntetése
című versében. Míg a Különbéke
korszakáig – Steinert Ágota kifejezésével élve – egyfajta spirituális
materializmus volt rá jellemző, a harmincas évek második felétől, de
főképpen a Tücsökzene megírásának idején egyfajta vallásos ateizmus. Bár
az ateizmus kifejezés is megtévesztő, mert ő nem annyira Isten létét
tagadó, mint Isten-hitre képtelen volt, szenvedett tőle, kétségbe ejtette
e képtelenség. Szabó Lőrincnek egy Szigeti Endréhez írott levelében így
vallott erről: „Csakugyan rettenetes
dolognak érzem a hitetlenséget; de épp annyira rettenetesnek – mert
lehetetlennek – a hitet is. Fiatalon még csak átsegített kétségbeeséseimen
valami panteisztikus mámora ennek az egyetlen és édes életnek; de ez egyre
kevésbé vigasz, már régóta: személyes istent szeretnék, személyes
túlvilági folytatást…” Képtelen volt arra, amit Ady így fogalmazott
meg: „Hiszek hitetlenül Istenben, mert
hinni akarok”. Kereste a csak saját halandóságában bizonyos létezése
számára a miértet. A Tücsökzene ciklus
egyik legtöbbet előforduló szava az Isten. E mitológia vallásossága Isten
hiánya köré szerveződött. |
A mitologikus jelleg
feloldotta a hiány miatt érzett szorongást, védelmet nyújtott a félelemmel
szemben, mert rettegett, hogy a létezés értelmetlenségével szemben
elveszti önmagát. Miután úgy érezte, hogy sem az egyéni élettörténetnek,
sem a történelemnek nem tud a hit értelmet adni, nem óvja meg a
valóságtól, nem lát Istent, aki igazolná az egyetemes és a személyes
történelmet, visszatért a gyermek vagy az archaikus, a mítoszokban élő,
primitív ember világszemléletéhez, melyben megszűnik az idő, szimbólummá
válik az egyéni élet is. Az így megtalált, vagy vélt realitás egyszerre
több és kevesebb, mint a mindennapok világa. |
A Tücsökzene indító élménye misztériumszerű.
Hatása átnyúlik a külső és belső realitáson. A lét e kiterjesztésének,
ennek a mindenséggel való eggyé olvadásnak a szimbólumává vált a
tücsökzene motívuma. A mítosz a szimbólumnak egy új dimenzióval való
gazdagodása; a mítoszban ott a szimbólum újjászületésének ciklikusan
megismétlődő lehetősége. A költő egyéni léte mítosszá teljesíti e
misztériumszerű pillanat szimbólumát. |
Thomas Mann e
gondolatokkal vezette be a József és testvéreit: „Mesemondás ünnepe, te vagy az élettitok
ünneplő ruhája, mert te teremtesz időtlenséget a nép értelme számára, és
te varázsolod föl a mítoszt, hogy az élő jelenben játszódjék újra.” A
mítoszi világképben nincs folyamatos idő, fejlődés vagy elmúlás, hanem a
teremtés ismétlődik újra és újra minden természeti jelenségben, a
tettekben, a történelminek nevezett eseményekben. A Tücsökzene alkotójánál az emlékezet mitikus
jelleggel telítődik, az emlékezésnek mitikus funkciója lesz. „Mint bűvös Jelen áll körűl egész elmult
életem” – írta Szabó Lőrinc a 81. versben, s valamivel előbb: „Emlékezet! Anyám te s én fiad / egyek vagyunk
mi, és nem emberek: / mások vagyunk, oly személytelenek, / mintha maguk az
évek, egykori / dolgok akarnák újra kezdeni / álmukat bennünk.”
Hasonló gondolatot fogalmazott meg Thomas Mann is: „Ami minket érdekel, nem a kiszámítható idő.
Inkább az idő megszűnése a hagyomány és a jövendölés titokzatos
fölcserélésében, mely az »egykor« szó múltat és jövőt jelentő kettős
értelmét és ezzel a jelen lehetőségét adja.” |
A Tücsökzene korabeli kritikusai számonkérték
a művön a személyes és a történelmi fontosságú események rajzát, mintha a
mű teljessége az önéletrajz teljességének a függvénye volna. A mű igénye
azonban más volt, az életút tanulságaival, benyomásaival egy általánosabb
létmagyarázat. A kritikusok számára önkényesen kiemelt részletek,
mind-mind a személyes létet kibontó mozzanatok, s általuk akarja az alkotó
a személyes létben megtalálni azt a lényeget, mely által visszanyerheti
szabadságát. Az egyes emlékképek egy közvetett valóságtól nyerik el
értelmüket. Az egyes tények azáltal fontosak vagy lényegtelenek, hogy a
mitologikus igényt meghatározó ihletnek mennyire felelnek
meg. |
A Vízöntő című regénnyel, a később
tetralógiává bővülő ciklusának első darabjával Kodolányi János új alkotói
korszaka kezdődött el. A ‘45 utáni műveket meghatározó világnézet azonban
már régebben formálódott benne. Várkonyi Nándor Sziriat oszlopai című
művével való találkozás idején már foglalkoztatta a prehisztorikus idők
Isten-, világ- és emberképe: „Meg kell
értenünk, hogy ez a bölcső oly monumentális, sok tekintetben
megmagyarázhatatlan méretű, színezetű, eszmei tartalmú kultúra, amihez
képest mai kultúréletünk csak elsenyvedt, kiszikkadt, tüdővészes
pepecselés…” Gondolkodásának fő kérdésére, hogy mi az ember helye a
világegyetemben, a mítoszok. Ezért vizsgálódásainak egyik legfontosabb
tárgya a mítosz, az ember szimbólumteremtő képességének megnyilatkozása,
és szerepét Kodolányi kizárólagossá tette a kultúrában. Ami nélkül az
ember nem lehet meg, ami az ember normális, teljes értékű állapotának, a
társadalommal, a természettel, a kozmosszal, a transzcendenciával való
ideális kapcsolatnak az emlékét őrzi. Mint ahogy a Zárt tárgyalásban is megfogalmazta, az ember
antropológiai lényege a transzcendenciával való kapcsolat. A jelen
válságai, vagy inkább válsága ennek a kapcsolatnak a megszakadásával
magyarázható. Kodolányi a valóság megértéséhez szükséges kérdéseket
vallásos módon tette fel, annak ellenére, hogy gondolkozása nem egyetlen
vallás tantételeinek keretében mozgott. |
Regénye egy
civilizáció kultúrájának kiüresedését, értékrendjének elanyagiasodását, a
saját maga megidézte és az egyre közeledő fenyegetettséggel szemben tett
hiábavaló erőfeszítéseit, hatalmas áldozatait és e civilizáció
katasztrófáját mutatja be. Utnapistim, az államalapító bölcs, miután
Simetánnal a csillagásszal együtt felismerte a fenyegető kozmikus
katasztrófa közeledtét, a hatalomról, a csak birtoklást szolgáló tudásról,
az erőszakról való lemondást hirdeti. De hiábavalóan, mivel a civilizáció
uralkodó szemléletének torzulása lehetetlenné teszi a próféciák
befogadását. |
A Vízöntővel kapcsolatban is hangsúlyozni kell
Tüskés Tibor megállapítását: „az élettények
és a művek között itt szorosabb a kapocs, mint másoknál. Regényei és
drámái egy folyamatosan írt, áttételes önéletrajz részei…” A regény a
Gilgames-eposz terében és idejében
játszódik, de az egyes eseményekben az akkori közelmúlt egyes eseményeire
ismerni rá. A mű cselekménye, a vízözön előtti lét képe láthatóan a
közelmúlt egyetemesen tragikus élményéből nyerte valóságtartalmát. A Vízöntőt illetve a majd 1949 nyarán
befejezett Új ég, új föld című
regényét elemezve állapította meg Csűrös Miklós: „A két műben testet öltő kétfajta világ közé
úgy ékelődik be a vízözön története, ahogyan Kodolányi és nemzedéke életét
a háború osztja merőben két különböző szakaszra.” A vízözön
mítoszának a megidézésével, e hagyománynak a kultúrákban fellelhető
emlékeit feleltette meg a jelenkori tragikus történésekkel. Így a
közelmúlt eseményeinek a mindennapoktól még el nem vált emlékei kozmikus
dimenziót nyertek, maguk is szimbólummá váltak, a mű révén a mítosz
részeivé. A regény szükségszerűen játszódik egy szimbolikus térben. A
szimbólum által lehet a földi létező és az abszolút létező között
kapcsolatot teremteni. Vagy ahogy korábban a Márai és a kultúra című
tanulmányában kifejtette: a szimbólum által kapcsolódhatunk a
transzcendenciához, illetve a kapcsolódásnak, a szimbólumnak a rendszere
maga a kultúra. A mítosz az aranykor, a paradicsomi állapot, az idill
emlékét őrzi. A regény úgy ad választ a jelen problémáira, hogy
megmutatja, a jelen tényei hol helyezkednek el a mítosz által képviselt
aranykori tudat koordinátarendszerében. |
A Tücsökzene „minden mozzanatában állandóan, folyamatosan az
emberi létezés értelmére, az embernek a természetben elfoglalt helyére és
a másik emberhez fűződő társas viszonyára kérdez rá” – írta Kabdebó
Lóránt. Monográfiájában idézte a mű első kiadásának fülszövegét: „A holdfényes éjszakában ugyanis újra
megrendített az örök nagy ellentét az egyén és a mindenség között, a
külvilág zengő önfeledt boldogsága és a magam nyughatatlansága között.”
Az egyéni történet részletei, a valóság személyessé lényegült
mozzanatai, az életrajz erővonalai, ezek elmélkedésének tárgyai, s ezekkel
a meditációkkal nyílt ihlete a világra, hogy beteljesítse az ellentétet az
egyén és a külvilág között. Kodolányinál az egyén és a külvilág egymásnak
feltételei, és nem ellentétek. „Nem
történelmet, hanem történetet írok ugyanis, méghozzá egy lélek vagy
pontosabban a lélek történetét” – írta a Vízöntő folytatásának szánt regényének, az
Új ég, új föld megírása előtt. Szabó
Lőrinc mitológiájának kerete az egyéni, a független, s a függetlenségében
kiszolgáltatott sors. Kodolányi mitológiájának kerete a szimbolikussá
táguló jelenkori idő és tér. |
Kodolányi János
művének, a Vízöntőnek fő forrása
többek közt maga a Gilgames-eposz
tizenkét táblás, klasszikus új-asszír formája illetve annak tizenegyedik
táblája; itt mondja el Utnapistim a vízözön és az abból való menekülése
történetét. A eposz teljes feldolgozását majd az Új ég, új
földben végzi el. Gilgames személye is összeköti a Tücsökzenét a Vízöntővel, s még inkább annak
folytatásával. A Gilgames-eposz
cselekményének részletei, motívumai többször szerepelnek Szabó Lőrinc
művében, azon a helyen, ahol tizenhét-tizennyolc éves korát idézi fel.
(213. Gilgames és barbárai, 215. Szentírások népköltészete, 216. Enkidu üzenete, 217. Sivatagban, 219. A halál
tengere) Az eposszal való találkozására így emlékezett vissza
a Vers és valóság kommentárjainak
egyikében: „D. Katótól kölcsönkaptam
Burckhardt fordításában az Insel-Bücherei egyik számát, amire őt a bátyjai
figyelmeztették. Ez a Gilgames-eposz prózai fordítása volt; az összetört
kujundzsiki asszír-babiloni cserépkönyvtár hiányzó töredékeit valószínűség
szerint és kitűnő érzékkel kiegészítette a fordító. A mű óriási hatással
volt rám. Nagyobbal, mint Homérosz és Szophoklész. Ez elárulhatta volna
már, hogy kultúrám vékony bőre alatt milyen barbár ösztönök, rokonszenvek
laktak. Évtizedek múlva, sőt ma is kedvenc olvasmányom a Gilgames.” A
költő a 213. versben Enkidu és az Istar-papnő történetével jelenítette
meg, hogyan múlik el az érzéki vágyak első beteljesülésével az a
gyermekkorból még megőrzött, védett állapot, a valósággal még egy más
minőségű kapcsolatban élés állapota, s hogyan válik magányossá,
kiszolgáltatottá. Gilgames és Enkidu a költő énjének két részét
szimbolizálja; Gilgames a kulturáltságot, a civilizáltságot, a tudást,
Enkidu a nyers ösztönöket, a megszelídíthetetlen barbárságot. Enkidu
halálával lett szerinte Gilgames „töprengő
az uralkodásról és a tettek vágyáról lemondó vándor, aki az élet
filozofikus megoldását keresi”. Gilgames Enkidu halála utáni sorsában
saját felnőtté válásával kapcsolatosan talált párhuzamot. „Mint 17-18 éves koromban, a versek írásakor
(és közben húsz-harminc éven át számtalanszor) átéltem ezeket a nagy
jelképeket, úgy beszélek róluk, mint életem belső titkos
történetéről.” A mű vallásosan nyers képzeletét, e képzeletben
megjelenő világmagyarázatot alapvetőbbnek tartotta. Azért kötődött hozzá,
mert úgy volt vallásos, hogy nem kellett hinnie, úgymond érdeknélkülien
szólt hozzá. Az archaikus műhöz való viszonyáról legtisztábban a 215., a
Szentírások népköltészete című versben
vallott: „Valahogy az egész, / ahogy én, még emberelőtti volt, / s
hangjában oly szörnyű-fekete-zord, / mint egy még-régibb s nem-szent
biblia. / Az is volt, Ősök Ősének szava.” A vershez fűzött
kommentárjában ezt mondja: „Sok sötétségem, zűrzavarom és idomtalan ösztönöm boldogan társult
harmóniátlanságával.” |
Szabó Lőrinc még
ugyanezzel a 215. verssel kapcsolatban mesélte el: „Féltékeny fájdalom fogott el 1946-ban,
‘47-ben, amikor Kodolányi barátomnak a Vízöntője
megjelent: bosszantott, hogy ő egészen másképp nézte a Gilgames-ügyet, és
hogy tulajdonképpen elsikkasztotta (az özönvíz kivételével) belőle a
sok-sok szimbólumot.” (A regény 1946-ban íródott, és 1948-ban jelent
meg.) Kodolányi a Gilgames-eposzból valóban csak a XI. tábla özönvízről
szóló betétjét használta fel a Vízöntőben. Forrásaival szembeni
szuverenitását bizonyítja, hogy Gilgamest szerepelteti a regényben, mert a
hős gyermek- és ifjúkorának a vízözön előtti korba helyezése saját művészi
elképzelése szerint való. Az antedatálás miértjéről írta Csűrös Miklós:
„Ezáltal Gilgames az előző fejlődési
fokozat, a letűnő nagy kultúra beavatottjaként lép át az új világba, az
ide is, oda is vagy ide se, oda se tartozás, az átmenetiség gyötrelme és
többlete ezért válhat jellemének és sorsának (...) kulcsává.”
Gilgames alakjának, sorsának megrajzolásával saját nemzedéke sorsáról és
kétségeiről is szólhatott. Maga a mű címe is, a Vízöntő – mely az asztrológiai
világszemléletre vonatkozó utalás – a jelenkor és mítosz párhuzamát
hangsúlyozza. Az asztrológiai hagyomány a precessziós Nap útját (Nagy
Napév) világkorszakokkal hozza kapcsolatba. Az egyes világkorszakok
(világhónapok) nevét és jellegét az határozza meg, hogy a Tavaszpont (az a
pont, ahol a Nap a tavaszi napéjegyenlőség idején áll) melyik állatövi
csillagképben jár. Egyes számítások szerint 1950 vagy 1960 táján a Halak
korszakából a Vízöntő korszakába jutunk el. Egy olyan korszakba, mely
nevében is megidézi a vízözön mítoszát. A Gilgames-eposz többi elemét,
szimbólumát, melyeket Szabó Lőrinc számon kért a Vízöntőn, Kodolányi felhasználta később az Új ég, új föld megírásakor. Szabó Lőrinc
feltehetően nem olvasta az eposzhoz kapcsolódó második művet, bár jelezte,
hogy szeretné mielőbb látni. Később, már a Vers és
valóság visszaemlékezéseinek az idején e mű meglétéről is
megfeledkezhetett, különben az említett hiányosságokat nem kérte volna
számon utólag a Vízöntőn. Az Új ég, új föld Szabó Lőrinc életében
kéziratban maradt, majd csak halála után egy évvel jelent
meg. |
A közelmúlt konkrét
eseményeinek a műbe emelésén, a jelenhez kapcsolódó utalásokon, az
analógiákon, párhuzamon, a mű jelentésén túl áttételesen önéletrajzi
jellegűvé teszi a Vízöntőt az a tény is, hogy a regény több
alakjának modellje Kodolányi kortársa volt. Írótársai közül Márai Sándort
ábrázolta Gubbubu figurájában, Németh Lászlót Namzi alakjában. Barátait is
megörökítette. Úr-Ba’u modellje Várkonyi Nándor volt, és Hétilé, a
nagyfejű, nagyszájú, rémült szemű óriásé, a költőé, aki egy szeretett
asszonyhoz intézi forró éjszakákról szóló dalait, maga Szabó Lőrinc. Hétil
így jelenik meg a regényben: „Máris
szavalni kezdett (…) szép nagy száján édesen gördültek ki a kerek szavak,
mint a gyöngyök, ujjaival minduntalan a haját gereblyézte, mert makacsul
hullt. – Az Istár-misztériumban fogják énekelni – mondta a végén,
szokatlanul sötét arca boldogságtól ragyogott.” Hétil ábrázolása
közvetve több mindent elárul Kodolányinak Szabó Lőrinchez fűződő
kapcsolatáról, arról hogyan ítélte meg barátját. A regénybéli Hétilnek az
előző uralkodóhoz fűződő barátsága miatt mellőztetés és megaláztatás lett
a sorsa. A háború és az uralkodó-váltás után, egy beszélgetés során
Utnapistim figyelmezteti: ne tiltakozzon a végzet ellen, ha békével
fogadja, visszaad mindent. Szembeötlő, hogy Szabó Lőrinc háború alatti és
utáni helyzetét, lelkiállapotát ábrázolta Hétil sorsában. Hétil elutasítja
az Utnapistim által felajánlott szövetségben való részvételt. Ez a
szövetség lenne hivatott rábírni az embereket Anu, az ég istene, a legfőbb
hatalom istenének követésére. Nem fogadja el Utnapistim nézetét,
jövendölését, nem hajlandó megtagadni az emberiség új rendjét, az értelem
uralmát, nem hajlandó tudomásul venni az emberi fejlődésről szóló tanítás
csődjét. Mikor a közelgő katasztrófáról hall, először kétségbeesik, magát
és családját siratja, majd el kezd kételkedni a fenyegetettség
valóságában, hogy nem sokkal később e kételyben is kételkedjék, s
ugyanakkor mégis menteni igyekszik magát. Nem fogadja el az Utnapistim
hirdette szellemi megújhodásnak külsőleg passzív állapotát. Kételkedésével
együtt jár az állandó cselekvés kényszere, mert nincs meg benne a belátás.
Hétil meghozza ugyan az áldozatot Istárnak, a termékenység, a testi
szerelem, a háború és a viszály központi istenségének, de nem hajlandó
meghozni az áldozatot Anunak, mely szükséges az isteni rendhez kapcsolódó
aranykori szövetség helyreállításához. Hétil gondolkodását jellemzi
Simetánhoz, a csillagászhoz való viszonya, akit csodált, amiért ismeri a
végső titkokat, amelyeken a világ szerkezete épül, mert bár mindent
elkövetett, e végső igazságok korlátai előtt ő megtorpant. Ide kívánkozik
Russellnek egy gondolata: „A valók világa
változatlan, merev, exakt, a matematikus, a logikus, a metafizikai
rendszerépítő gyönyörűsége, valamint mindazoké, akik a tökéletességet az
életnél többre becsülik.” Ez az, ami Hétil s ugyanakkor Szabó Lőrinc
számára is idegen. A regényalak és a költő-barát szerint a létezés világa
nem meghatározható. Az ember valóságlátása az érzések, az érzéki
tapasztalatok katalógusával törekedhet a teljességre. A létező csak minden
egymással ellentétes gondolat által idézhető meg. Ami rossz, az pedig a
személyes tapasztalatom szerint rossz, ami jó a személyes tapasztalat
által az. |
A modell és a
regényalak azonosságáról természetesen csak feltételesen, erős
megszorításokkal beszélhetünk, de az arckép, ha helyenként torzan is, ha
homályosan is, tükre Szabó Lőrinc és Kodolányi János ellentmondásokkal,
feszültségekkel terhes barátságának. A Hétil-ábrázolatból kiderül: Szabó
Lőrincet érzéketlennek tartotta Kodolányi bizonyos transzcendens tartalmak
elismerésére. A költő szkepsziséből következően nem fogadott el
irracionálisnak látszó, csak vallásosan megközelíthető összefüggéseket.
Hétil, akárcsak Szabó Lőrinc képtelen megtenni a hit irányába történő
fordulatot. Részben úgy jelenítette meg Hétilt, amilyennek Szabó Lőrinc is
ábrázolta önmagát a Hitetlenség
büntetése című versében. Olyan valakinek, aki portól porig
tartó földi létét kilátástalanul szánalmasnak érzi, miközben emészti saját
isteni tehetségének tudata, az afelett érzett gőg. Megvan benne a
transzcendens lény, a transzcendens tér iránti vágy, de hiányzik belőle a
hit, mellyel a vágy valósággá válna. Kétségbeesése ebből ered. Ezért egész
élete összenő a halállal. Szavait, cselekedeteit a félelem jellemzi. Hiába
a gondolat, a képzelet gazdagsága, ha mindez az elmúlással elveszíti
értékét és lényegét, s ugyanakkor a képzelet által teremtett magasabb
valóság hit nélkül megalázó számára. Hétil sorsában, Hétil szavaiban
Kodolányi Szabó Lőrinccel szembeni várakozásai és e várakozások szülte
csalódásai, ki nem mondott és kimondottan visszhangtalanul maradt vagy
félreértett mondatai, vádjai fogalmazódtak újra. Az ábrázolásban azonban
érzékelni a tehetség iránti csodálatát. |
A regényben
elragadtatással, helyenként azonban kíméletlenül szólt a költőről: „És mégis… Ma már tudjuk, hogy az a néhány
szent dal, ami ebből a vízözön előtti időből kőbe vésve fönnmaradt, a
szegény, a mellőzött, a megalázott, a kétségbeesett Hétiltől származik.
Édes sorok, zengő szavak, nehéz pompájú jelzők, izzó szerelmi szenvedély…
Hová lettek Szurippak dédelgetett koszorús költői? Eridué? Hol vannak
Aztlán rézoszlopai, s rajtuk az istennők szépségét, jóságát,
termékenységét magasztaló örök szavak?”; „Hétil csak aznapra gondolt: egy kis
elismerésre, néhány mina ezüstre… S mégis az örökkévalóságnak írt! Ezüstöt
pedig nem látott.”; „Mert ugyan ki fakadt volna rajta kívül oly keserű
panaszra, oly szárnyaló csüggedésre ki lett volna képes, mint Hétil? Ki
járt oly reménykedve Samas Lamasszinál s más barátainál, ki baktatott
aztán oly letörten, nagy száját sírásra torzítva, kezét dühösen ökölbe
facsarva, szemébe lógó hajjal, lent a mélységben, ahol már a semmi is
hegyorom? Ki keringélt a városban céltalanul, meg-megállva a templom
lépcsőjén, s a fölfelé igyekvő ifjú nők szoknyája alá lesve, a sarki
jogtudósoknak kétségbeesett fogas kérdéseket föltéve, a faedényárusokat
megállítva, s áruikat fitymálva? Ki átkozhatta meg Utnapistimot, Ur-Ba’út,
Gubbubut, Samas-Lamasszit oly fenségesen, oly aljasul, oly kutyának szánt
indulattal? Csak Hétil. – Ha abból az elsüllyedt korból ezrével maradtak
volna fenn költemények, ha múzeumaink telve volnának Aztlán
rézoszlopaival, Csics-en Ica, Kaba, Uszmal, Akke, Icamal, Tikul, Szajil
teleírott köveivel, Ofir, Zimbabve s más elsüllyedt birodalmak emlékeivel,
e sok ezer mű között is első pillantásra fölismerhetnők Hétil költeményét,
amelyben romolhatatlan szavakkal írta meg a világ forgásáról alkotott
véleményét, s örökített meg olyan pillanatot, amely, bár régóta elröppent
már az égitestek sugarain, mégis kőnél szilárdabban örökké megmarad! –
Holott Hétil csak megállt a halpiacon, s morgó ajkára alig figyelve,
fogalmazott meg egy röpke, igen-igen keserű
pillanatot.” |
Kodolányi Júlia, az
író leánya így emlékezett vissza arra, hogyan fogadta Szabó Lőrinc a
regényt: „Megjelenése után, 1948-ban, egyvégtében olvasta el, éjszakáját
is rászánva. Másnap délután beállított pasaréti lakásunkra egy
bekeretezett színes levelezőlappal. A képen a babiloni Istár-kapu látható.
Néhány sort írt alá, hozott magával képakasztó szöget, kalapácsot, s
felakasztotta apám fekhelye fölé.” |
|
Irodalom
|
SZABÓ Lőrinc,
Bírákhoz és barátokhoz, Bp., Magvető, 1990,
172. |
SZABÓ Lőrinc, Napló, levelek,
cikkek, Bp., Szépirodalmi, 1974. SZABÓ Lőrinc, Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések, kiad. LENGYEL TÓTH Krisztina, jegyz. JÁVORKA Gabriella, KISS Katalin, LENGYEL TÓTH Krisztina, Bp., Osiris, 2001. KODOLÁNYI János, Vízöntő. Mese, Bp., Szöllőssy, 1948, I–II. KODOLÁNYI János, Csendes órák, Turul, 1942. KODOLÁNYI János, Zárt tárgyalás, Turul, 1943. Kodolányi János és Várkonyi Nándor levelezése, kiad., előszó ifj. KODOLÁNYI János, Mundus, 2000. Ne panaszold a magányodat!: Kodolányi János levelezése Szabó Lőrinccel és Mikes Klárával 1948–1957, kiad., előszó, jegyz. HORÁNYI Károly, Bp.,Argumentum, 2002. KODOLÁNYI Júlia, Apám, Bp., Magvető, 1988. KABDEBÓ Lóránt, Az összegzés ideje, Bp., Szépirodalmi, 1980, 125–206. KABDEBÓ Lóránt, A politikus létezés: bűn és büntetés (Kodolányi János: Vízözön), Jelenkor, 1989/9. KABDEBÓ Lóránt, Az egymást átjáró hangnemek polifóniája: A cselekvés és önfelépítés korrekciós narrációja Kodolányi János Vízöntő című regényében, Tiszatáj, 2001/1. TÜSKÉS Tibor, Kodolányi János, Magvető, 1974. CSŰRÖS Miklós, Regény a mítoszok határán: Kodolányi János pályája 1945 után, Literatura, 1975/2. SZALAI Éva, Kodolányi Vízözön című regényének keletkezéstörténete, Életünk, 1989/8. HORÁNYI Károly, Kétféle nemzetstratégia, kétféle emigráció: Kodolányi vitája Máraival, Kortárs, 1999/9. SZENTKUTHY Miklós, Szabó Lőrinc: Tücsökzene (1947), = Szentkuthy Miklós: Múzsák testamentuma, Magvető, 1985. Mircea ELIADE, Az örök visszatérés mítosza avagy a mindenség és a történelem, Bp., Európa, 1993. Thomas MANN, József és testvérei, Bp., Helikon, 1968. |